8. bejegyzés- Vajon a péntek 13-i szerencsétlenség csak nézőpont kérdése?

Sajnos tegnap nem tudtam írni, mert annyi tanulnivaló volt. Regngeteg. Egyszerűen nem is értem, hogy akkor, amikor felvételizni kellett, ebbe miért is nem gondoltam bele. Bár ha alaposan visszaemlékszem már akkor sem én akartam ezt a sulit, hanem a szüleim. Mindig azt mondták, hogy simán menni fog. A simán egyenlőre semmi szín alatt nem fordul meg a fejemben...
Tegnap este úgy döntöttem, hogy bár nyolcvanszor lemondtam Kriszről, még utoljára megprónálom. Online volt, és óriási volt a kísértés, hogy írjak neki egy üzenetet. Amiben összesen ez állt: 'még mindig pukkadsz? :P' . Nos, valószínűleg így volt, ugyanis abban a pillanatban kilépett. Szóval így állunk. De ciki... Így kissé szomorkásan feküdtem le aludni, és a fejemben állandó szituációk végtelen sora játszódott le. Például:
Elvagyok a suliban, odajön hozzám Krisz, majd így szól: Miért nyomulsz rám, miért nem hagysz már békén? Nem látod, hogy nem érdekelsz?
Mire én ezt mondom: Sajnálom, de nem vagyok rá képes. Mindig úgy érzem, hogy még egyszer utoljára megpróbálom és minden megváltozik. Hogy végre észreveszel és tovább is látsz majd Emese csöcsein túl is. Sajnálom, hogy reménykedem, és hogy ezzel az életedre török. Sajnálom, hogy megfordult a fejemben, hogy észreveszel egy ilyen ronda lányt mint én vagyok. Sajnálom, sajnáloom! Sírva fakadok, majd elrohanok. 
Elég filmbeli, és béna, nem gondoljátok? Na sebaj, ha ez van, akkor ez van.
Ma reggel úgy keltem fel, hogy az égvilágon semmi nem ronthatja el a napomat. És akkor még bele sem gondoltam, hogy péntek 13 van. 
Szóval egész életem során iskolai megjelenésként ma reggel raktam fel egy kis sminket, ami csak spirálból, és halvány szájfényből, meg a szemem alső részén szemceruzából állt. Reméltem, hogy ez megváltoztatja a napomat. Bizony, hallottam már, hogy egy kis 'vakolat' sok mindenre képes, de világot még nem váltott meg. Ami ma sem volt így. Egész konkrétan senki nem vette észre, pedig számomra akkorának tűnt a változás, hát jó..  
Nyelvtannal kezdtünk, ahol a kommunikációt vettük tovább, és egy kis tollbamondást is írtunk. Ezután jött a kémia, hol kaptunk egy 'kisebb' méretű információt, amit az agyam elég nehezen fogott fel. Ilyenkor jönnek nálam a folyamatok: először elhatározom, hogy érdekel, felfogom az anyagot, hapy vagyok. Második fázis: kezdek kicsit kavarodni. Harmadik: A sokadik atomszerkezeti elméletbe teljesen belevesztem, és nem tudom merre járok. Negyedik: MIVAAAN? Ötödik: a fej forrósodik, robbanásra készen áll, akármelyik pillanatban szétdurranhat...
A kemény kémia után egy kevésbé kemény angol jött. Az egyszerű és a folyamatos jelent vettük át, munkafüzeti feladatokat oldottunk meg.  MATEK! Fogalmam sem volt hol járok, ki vagyok, és kik ezek az emberek körülöttem? Igaz, minden órán így járok.  A fejem ismét kezdett forrósodni, de amikor azt gondoltam ennél rosszabb nem lehet, a tanárnő elővett egy csomag írólapot, majd kiosztotta. Előtte még nyugodt voltam, hiszen nem baj, hogy nem értek semmit, hiszen év eleje van és tuti nem írunk dogát. Tévedtem... Kétségbeesetten néztem a lapot, és egyikhez se tudtam hozzászagolni. 1-1 feladatot megcsináltam, de biztos voltam benne, hogy nem jól, de inkább adom be hibásan, mint üresen. Így is kétségbeejtő és reménytelen volt a helyzetem, nem kellett még látnom is a bizonyítékot. Kétségbeestem, szinte már a sírás határán voltam:
1. Hogy fogom ezt otthon előadni?
2. Most minden anyagnál ez lesz, mert olyan gyorsan haladunk, hogy semmit nem értek...
3. Miért jöttem a környék egyik legszigorúbb iskolájába, amikor fodrász szeretnék lenni?
4. Anyaaaa, most nagyon mérges vagyok rátok! Persze ezért is én leszek a hibás...
Beadtam a lapot, és csak reménykedni tudtam benne, hogy görbülni fog. 8 év alatt ilyen egyszer sem fordult elő, pedig nagyon szigorú matektanárom volt. Most pedig bekerültem ide, és a második héten így járok. Elég kétségbeejtő. Nem mehetek át egy másik suliba? O.O
Mint kiderült, föciből is dogát ígértek, így csak még idegesebb lettem. Bár tudtam, hogy sokat tanultam rá, mégsem tudtam semmit. Egész osztályfőnökin ezen agyaltam, mármint a dogákon. Ja, és amúgy ofőin azt tárgyaltuk, hogy mi lesz a gólyanapon. Láthatósági mellény, térdzokni, szandál, harisnya a fejre. Szép, mi? Kellő szívatás. És nem lehet suliban átöltözni, szóval nem tudom ezt hogy oldom meg, de hogy így nem ülök trolira az száz...
Elérkezett az utolsó óra, azaz a föci. Mindenki idegesen nézte át a füzeteket és a könyveket. Órán pedig mindenki jógyerek módjára jelentkezett és csöndbe volt. Végül kiderült, hogy jövő órán írjuk a dogát. Halleluja! Halleluja! Halle-luja! 
A tanárnő éppen a bolygókat magyarázta, amikor valami hatalmas nagy puffanást hallotunk. Az egyik gyerek hintázott a székén, és oltári nagyon borult hátra. A fejét beverte a falat védő fa deszkába, de úgy tűnt nincs baja. Szerencsés gyerek. Mindenki ijedten nézett felé, a tanárnő megkérdezte, hogy jól van? Mire azt mondta semmi baja. Közben a fiúkra kacsintott és közölte, hogy nyugi, húzom az órát. Ők viszont nem tudták, hogy nem is írunk dogát haha. Bár 2 percre rá folytattuk az órát, tuti nem direkt borult, ahhoz túl fájdalmas volt. Még nézni is. 
Végre kicsengettek, ettem a menzán, majd a fiúk felé nézve elköszöntem tőlük. Kissé szomorú voltam Krisz miatt, de nem volt vészes. Talán jobb, hogy most derült ki, hogy milyen is ő valójában. 
Így elgondolkodva ez a nap átlagos volt. Voltak jó dolgok és rosszak is egyaránt. Aki pesszimita és minden áron híresztelni akarja az átkot, az azt mondja : Ez a nap tipikus péntek 13, hiszen matek dogát írtunk, valamint kereshetné a nap árnyoldalait. Aki meg nem, az vagy azt mondja, hogy átlagos. Vagy talán örült, hogy nem ír dogát, hogy 6 órája volt, és hogy holnap nincs suli :)