41.bejegyzés- Kapcsolatban

A tavaszi szünet egy pillanatok alatt elrepült, alig hasznosítottam magam, de azért zajlottak az események. Mi óta utoljára találkoztam Somával, kissé elbizonytalanodtam, mert úgy éreztem semmi sem változott: eldumálgatunk haverilag és kéthetente összefutunk esetleg, akkor pedig úgy érezteti velem, hogy több ez, mint barátság. Ő pedig nem mondott semmit, amivel az őrületbe kergetett, ezért úgy éreztem, muszáj ismét nekem felhozni, ha problémám van. Egy facebookos beszélgetés közepén kinyögtem, hogy jó lenne, ha eldöntenénk, mit is szeretnénk valójában, mire azt válaszolta, hogy egyetért, de élőben kéne ezt megtárgyalni. Az eredeti terv az volt, hogy egy hetet kell várni, míg el tud jönni felénk, de végül másfél-2 hét lett, mert soká tartott mire megkérdezte, hogy mikor találkozzunk, illetve egyszer lekéste a buszt… Akkor nagyon mérges voltam rá, hogy csak számomra fontos ez az egész. Hamar észre is vette rajtam, de nem vesztünk össze, mert (szerencséjére) jól reagálja le a dolgokat és nem kötekedős. Mikor találkoztunk is látta, hogy részemről még mindig nem okés a dolog, végül mindent elmeséltem neki, ami nyomja a lelkem: a kettősséget, amit folyton bennem hagy (barátság vagy több), hogy mindig mindent én említek meg, és hogy miért csak ilyen ritkán találkozunk. Nem volt felháborodva, megértette, de biztosított róla, hogy tényleg kedvel, szeretne többet és lehet ezen változtatni, ha mindketten szeretnénk. Teljesen lazán jelentette ki, hogy részéről ez egy kapcsolat, így csak rajtam múlik, hogy hogy viszonyulok, és hogy hétvégén előfordul, hogy pont nem ér rá, amit megértek, főleg, hogy én még egyszer sem próbáltam meg meghozni az áldozatot érte, és kibuszozni hozzájuk. Mert nem 5 percre laknak innen. Így természetesen úgy döntöttünk, hogy megpróbálnánk ezt a dolgot együtt, és felváltva járnánk ki egymáshoz. Valamint megígérte, hogy eljön húsvét hétfőn meglocsolni :) . És így is lett. Bár anyáék nagyon kíváncsiak voltak rá, de nem voltak itthon, így nem látták őt, mikor hazaértek akkor pedig elkerültük egymást. Na jó, azért én sem rángattam Somát, hogy most mennyire bemutatom neki a családom, de majd kerül rá sor valamikor. Csak azért nem akartam megkérni, hogy jöjjön le a konyhába, hogy 5 percre találkozzon a családdal, aztán visszamenjünk a szobába. Nem kell itt kínos helyzeteket generálni szándékosan… :D  Egyébként annyi kölnit rám fújt, hogy elhervadni már biztos nem fogok… Felmentünk a szobámba, ott tévéztünk, dumálgattunk, szegény eléggé el volt már fáradva, de nem számított, örültem, hogy eljött csak miattam teljesen önszántából. Kocsival vezetett el idáig, és elég nehezen talált el hozzánk, de remélem máskor is eljön. Amúgy ezekben a pillanatokban, amikor ráérünk figyelni egymásra, mindig ráébredek, hogy imádom az illatát, és amikor puszit nyom a homlokomra,  az arcomra, vagy amikor átkarolja a derekam, én pedig közelebb húzódok hozzá. Vagy bírom az izmos karját, meg a puha haját, amit annyira szeretek cirógatni, míg ő fejét a vállamnak dönti és el nem engedné a kezem egy pillanatra sem. Valahogy ezek mindig olyan kedves pillanatokként élnek a fejemben. Szeretek ezekre gondolni, amikor hiányzik. Na és a búcsúcsók… A legszebb mégis legfájdalmasabb része a napnak, ami erőt ad a (ki tudja mikor bekövetkező) viszontlátásnak. Mi óta kimondtuk, hogy mi is van köztünk, azóta a beszélgetéseink is mások lettek, mármint írásban is. Nem érzem már ezt a haveri jelleget és őszintén szólva végre megnyugodott a lelkem :) . Nem tudom mennyire lesz hosszú életű ez a dolog köztünk (előző kapcsolatom óta nem tudok egy hétnél továbbra tervezni), de nem számít, ameddig működőképes a dolog, és boldog vagyok mellette :)