40.bejegyzés- túl a barátságon (?)

2015. március 21, szombat. Soma ismét kijött hozzám Miskolcra (remélem most már ez egy új szokás lesz lassan :) ) és itt az újonnan megnyitott kiállítást néztük meg. A múltkorihoz hasonlóan 3 körül találkoztunk. Kissé megkéstem, szerencsére csak pár percet (anya folyamatosan azt hajtogatta, hogy várassam meg direkt, mert nehogy én várjak már rá, engem pedig szétvetett az ideg, hogy el kéne indulnom, de még kész sem vagyok, eszembe se jutna megváratni... Amúgy is milyen dolog ez? Na mindegy.)Ahogy odaértem, a padon ült és a telefonját babrálta. Fogalmam sem volt, hogyan fog köszönteni ( mint ahogy ez mindig előjön nálam), végül egy szájra puszit kaptam. A pillanat, amikor lányos zavaromban azt sem tudom, mit reagáljak. Azt hiszem kedvelem ♥. Egyébként igen, valamikor meg is indultunk a cél felé, mielőtt elfelejtem… Tudtam, hogy a kiállítás nincs közel a központhoz, így féltem, hogy megunjuk hamar a sétát, de szerencsére nem így lett, gyalogoltunk mi már ennél sokkal többet is, szóval ez meg sem kottyant nekünk. Út közben sokat mesélt, a motorjáról, az otthoni dolgairól, a hobbijáról, és őszintén szólva, sok mindenhez egyáltalán nem tudtam hozzászólni, vagy fogalmam sem volt, mi is pontosan, de annyira szeretem, amikor ilyen lelkesen mesél, mert az azt jelenti, hogy szeret beavatni a dolgaiba, és a bizalmába fogad, még ha sok sztori nem is olyan lényeges. Én most túl sok mindent nem tudtam mondani, kissé lezsibbadt az agyam így hétvégére, meg szokásosan ő is fáradt volt, így néha csak csöndben mentünk, de egyáltalán nem volt kínos vagy zavaró. Végigjártuk a kiállítást is, ami elég unalmas volt szerintem, egyszer megnézhető, de ha belépőt szedtek volna, nem érte volna meg az árát. Legalább volt egy programunk. És a napnak még nem volt vége. Pihenésképp leültünk a padra (ez általában a találkozásaink legjobb részei szoktak lenni, sokkal inkább oda tudunk egymásra figyelni, mint amikor sétálunk, vagy bármi mást csinálunk). Tulajdonképpen egész végig úgy mentünk, mint régi jó barátok, nem is értünk egymáshoz, most viszont újra deja vu érzésem lett: fejem a vállára döntöttem, ő pedig tartotta a kezét, jelezve, hogy szeretné megfogni a kezem (ezt nem tudtam értelmesebben megfogalmazni… ). Érdekesen nézhettünk ki: egymás mellett ülve, egymás vállára dőlve fogtuk egymás kezét én pedig  a (végtelenül izmos *.* ) karjába karoltam. A helyi ismerősök gyakran elmentek mellettünk, köszöntek és mosolyogtak ránk, amitől olyan gyakran zavarba jöttem, de nem bántam egy percig sem. Beszélgettünk minden féléről, és az idő kezdett hűvös lenni. Visszafelé indultunk a központhoz. Ahogy elindultunk legnagyobb meglepetésemre megfogta a kezem és így mentünk végig. Az egész annyira más volt, mint anno Ádámmal. Ott nem tudtam hova tenni az egészet, és meglepődtem, de azért nem ellenkeztem, mert még soha nem mentem senkivel kézen járva. Mégsem éreztem semmit, csak zavarban voltam. Azonban a helyzet most egészen más volt. Amikor Soma fogta meg a kezem, először persze ledöbbentem, de nem voltam ideges, nem voltam zavarban. Boldogság, és az ő nyugalma árasztott el, ez egy olyan pillanat volt, amire olyan régen vártam már, habár lehet, hogy ez más szemszögéből nézve nem is olyan nagy dolog. Nekem viszont sokat jelentett. A központban úgy döntöttünk, hogy beülünk a helyi presszóban, a múltkorihoz hasonlóan, én ismét forró csokit kértem, ő pedig most Fantát. Most máshová ültünk le, és a helyi részeg embereket tárgyaltuk ki és mosolyogtuk meg őket. A múltkori találkozással ellentétben, már nem éreztem barátinak a helyzetet. Közelebb ültünk egymáshoz, volt hogy átkarolt, egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét, és imádtam birizgálni a haját. Olyan jó puha… :D Meg úgy egyébként bírom az állatkodásait, meg mindent, amire az átlag ember azt mondaná, hogy ez a gyerek nem normális :D . Csocsóztunk is, ő pedig mindig hagyta, hogy nyerjek, persze nem olyan feltűnően, de azért egyértelmű volt. Ha gólt lőtt azt sose húzta be, és mosolyogva mondta, hogy hát ő bizony egy gólt se tud belőni a kapumba. Félretette a büszkeségét a drága… :) Végül a csocsóasztal mellé ültünk, ott egy gyereken kívül nem volt senki más. Jó ideig csönd volt, nem tudtunk mit mondani, csak szótlanul néztük egymást, kissé fáradtan, egymásnak dőlve. Szeretem ezeket a pillanatokat is. Mondta, hogy ők még elmennek aznap máshova is este, egy haverjának a névnapját ünnepelni, és felveszik Somát félúton. Mi addig elvoltunk benn a presszóban, végül zenét hallgattunk a fülesén és valami nagyon béna mesét mutatott, amit persze megnéztem vele, mert igazából mindegy is volt mit nézek, csak ő mellettem legyen. Kapott egy telefonhívást a haverjaitól, hogy már megérkeztek. Ideje volt indulni. A legrosszabb része a napnak. Mindegy hány órát vagyunk egy nap együtt, nehezen válok meg tőle. Főleg annak a tudatában, hogy nem tudom, mikor találkozhatunk majd legközelebb. A presszó mellett állva, integetett a haverjainak, akik már a kocsiban ültek. Majd hátat fordított nekik, és átkarolt.
- Akkor majd megbeszéljük, hogy mikor találkozzunk legközelebb, ugye? – Kérdeztem, remélve, hogy ez így nem hangzik bunkónak, vagy követelőzőnek
-Ő, milyen legközelebbről beszélsz? – Kérdezett vissza, amitől kissé összeszorult a szívem, és nem értettem a helyzetet. – Csak vicceltem, persze, majd megdumáljuk
- Na, te kis mókamester ne vicceskedjél velem, mert nem tetszenek a poénjaid- Feleltem röhögve és megkönnyebbülve.
Néhány puszi és egy búcsúcsók után útjára engedtem egy „jó szórakozást” mondattal. Olyan jól éreztem magam ma vele, minden találkozáskor egy kicsit jobban és jobban. Hiányozni fog, amíg újra nem láthatom, most egyelőre ezzel a találkozással kell erőt merítenem magamnak, az elkövetkezendő (ki tudja mennyi) időre.