32. bejegyzés- Boldogtalan és reményvesztett

November 30 vasárnap, az elgondolkodás és a kétségbeesés napja. Egyszerűen nem ismerek magamra. Nem hiszem el, hogy változott meg minden ennyire gyorsan és hirtelen. Lassan 2 hónapja vagyunk együtt Ádámmal, és az elején minél többet találkoztunk annál boldogabb voltam mellette. Majd azt vettem észre, hogy akármikor vele vagyok, mindig ő beszél, és meg sem szólalhatok. Ha valamit kérek, az nem is fontos. Nem mintha nem szeretne, mert tudom, hogy szeret. Egyszerűen csak ő ilyen. És nem tudom, hogy én eltudom-e így fogadni. Egy évvel fiatalabb és a felfogásában meglátszik ez. A folytonos találkozás, nekem ez nem tetszik, beszéltünk is róla, de csak ír, csak keres, csak hív. Ha nem vagyok fenn már 3 üzenet, egy SMS és 2 nem fogadott hívás, hová lett az igazi életem? Mármint nem érzem a szabadságom. Hogy boldog lennék, mint régen. Nincs kedvem találkozni vele, belül mindig azt remélem, hogy lekésem a buszt, hogy majd nem kell vele találkozni. Mindig, mindig, mindig a nyakamon lóg. És nem értem, hogy miért nem örülök ennek, hiszen nála tökéletesebb már tényleg nem létezik. Nem iszik, nem cigizik, nem drogozik, okos. Tökéletes. Talán túlságosan is. Kezdem úgy érezni, hogy csak muszájból vagyok vele. Mert látom, hogy ő boldog, és nem akarom megbántani, hiszen végülis semmi rosszat nem tett. Talán csak nem illünk össze. Nem kell mindig azt mondania, hogy szeret, nem kell összevissza csókolnia az utcán az ismerőseim előtt, nem kell facebookon mindenki orra alá dörgölni, hogy együtt vagyunk, nem kell azt mondania, hogy nem szereti az animét, csak mert én nem szeretem, nem kell papucsnak lennie, és egyazon véleménnyel lennie velem, csak mert ez imponál. Annyiszor próbáltam ezt vele megértetni…
Tegnap apukája ragaszkodott hozzá, hogy bemutatkozzak nekik, én pedig elmentem, remélve, hogy csak egy hisztis, hülye átmeneti állapotban vagyok, és mindent alakít a sors, és a dolgok tisztázódni fognak idővel. De csak rosszabb lett. Elmentem jó pofizni, és ott, a szobában, mikor ketten voltunk Ádámmal, és közeledni próbált, rájöttem, hogy valami nem stimmel. Hogy ez nem fog rendbe jönni és semmit sem érzek iránta. Ez a majdnem 2 hónap pont annyira volt elég, hogy egy ismeretlen ember, szimpatikussá vált, majd megismertem igazán, megpróbáltuk és rájöttem, hogy ez az én részemről nem működik. Iszonyatosan bűntudatom van, most mégis mit kéne tennem? Szerencsétlen. Elmentünk jégkorizni is, Ádám pedig széles vigyorral volt, hogy rég korizott (konkrétan 4-5 napja, hiszen minden héten gyakorol) és alig várta, hogy menjünk. Én pedig teljesen kétségbeesetten mentem mellette, persze semmit sem vett észre. Fogta a kezem és beszélt, és beszélt, és beszélt, én pedig bólogattam és el voltam keseredve. Ennyire nem látszik rajtam, ha gáz van? És, hogy ez a nap még mennyi felismeréssel járt… Ráeszméltem, hogy csak addig volt ilyen kis udvarias, amíg meg nem szerzett. Legelőször üdítőre hívott meg a discoban, majd állta a korimat a jégdiscoban, a moziba már a pénztárnál jelentette be, hogy fizessünk külön, de colát és popcornt vett, itt pedig előttem ette a hotdogot is. Nem hívott meg, pedig tudta, hogy a pénzem a ruhatárban maradt. Mikor pedig kivettük a cuccunkat a végén, még a teáját is én álltam. Na de ne legyünk anyagiasak…
A jégkori abból állt, hogy én egyedül köröztem, ő meg folyamat „rajított”, hogy ezt tud, meg azt tud. Az elején tényleg örültem neki, hogy ilyen ügyes, de mikor már tényleg mindig otthagyott, már meguntam. Megmondtam neki, hogy nagyon ügyes, de én is itt vagyok, és egyedül körözni unalmas. Az ő viselkedéséből pedig az jött le, hogy az én tempómban haladni unalmas (nem mintha nem korizhatna egyedül minden héten) így aztán mit sem törődve velem otthagyott. Az egész nap, úgy ahogy volt, egy csalódás volt számomra. Az egyetlen jó dolog az volt, amikor elköszöntünk és elmentem anyáékkal vásárolni. Na szép kis kapcsolatom van…
Nem tudom mi tévő legyek. Egyértelmű, hogy ez nem egy normális kapcsolat, és nem is érzem magam boldognak. Nem akarom megváltoztatni, ha ő ilyen, akkor ilyen. Talán csak nem illünk össze.  Nem tudom, van-e még értelme ezt folytatni. De azért mégis ő az első barátom, és ez nagy dolog. Sok mindent tanultam ebből az egészből, fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó út. Holnap viszont találkozunk, és biztosan nem bírom majd elfojtani ezt magamban… Annyira bunkónak és önzőnek érzem magam, mint még soha.