24. bejegyzés- Baráti találka?

Június 16-a, a szünet 3. napja.  Mióta nincs suli, Martinnal folyamatosan skype-olunk , és a telefonom is automatikusan a facebookra van állítva, hogy minden üzenetet azonnal fogadni tudjak és válaszolni. Nem tudom mi történt, de kezdünk egyre közelebb kerülni egymáshoz. Mindig hülyültem, hogy eljöhetne hozzánk, és mindig rávágta, hogy rendben, de sosem gondoltam, hogy egy nap tényleg komolyan veszi majd. De sajnos el kellett mondanom neki, hogy itthon nem igazán díjazzák, ha fiút hozok haza, ezért csak akkor engedek valakit hozzánk, ha majd kapcsolatban leszek. Nos, igen, talán ezt hívják falusi szigornak… Minden esetre megértette, és addig nyöszörgött nekem, amíg meg nem ígértem, hogy elmegyek hozzájuk. Mivel ő a városban lakik, ezért gondoltam összekötöm a kellemest, a hasznossal: barátnőmmel bevásárolunk (mert azért lássuk be, hogy minden tavalyi göncömet kihíztam :DD ), majd utána elmegyek hozzá. Elképzelésben nagyszerűek hangzott, de nem tudtam, hogy mondjam el otthon, ugyanis nem szoktak még ehhez hozzá. Anyával nem túl felhőtlen a kapcsolatunk, sosem kérdezi mi újság és mivel mesélés közben amúgy sem figyel vagy otthagy, ezért semmit sem tud Martinról. Tudtam, hogy biztos nem örülne az ötletnek, ezért egész egyszerűen csak annyit mondtam: vásárlás után Lillához megyek. Hm, kegyes hazugság. Egy percig sem gondoltam, hogy ezért ostoroznom kéne magam, hiszen nem azért nem mondtam el, mert rosszba keveredtem, sőt anyáéknak sem terveztem keresztbetenni, szimplán csak egyszerűbb volt így. A napom egész jól indult, a „nagy bevásárlásból” 3 trikó lett, ugyanis nem minden ruha bizonyult az én ízlésemnek megfelelőnek.  Amint végeztünk felhívtam Martint, aki a központi buszállomáshoz jött értem. Őszintén fogalmam sem volt, hogy alakul majd a nap, vagy egyáltalán mit tudunk mi ketten csinálni náluk, de nem is érdekelt, elegem volt az unalmas hétköznapokból, az otthoni főzés- mosás-takarítás rémtörténetből, és talán titkon reméltem is, hogy… Mit is reméltem? Talán, hogy akármi is lehet köztünk. 2 és 3 óra magasságában találkoztunk. Lazára vette a figurát, az biztos: rövidnadrág, strandpapucs, és az elengedhetetlen focis pólója. 7 napból 3szor biztos látom rajta… :D . Na, mindegy. Átszálltunk egy buszra és beszélgettünk. Kiderült, hogy egy elég csendes helyen lakik a város szélén, a mi környékünkhöz tudnám hasonlítani.  Ahogy sétáltunk házuk felé, fogalmam sem volt, hogy milyen lakást kéne elképzelnem. Elmondása szerint nem tűntek szegénynek: takarítónő (ami egy falusinak elég fura :D ) , kutyakozmetikus, vezető rangon levő szülők. Azt mondta, hogy szülei dolgoznak aznap és a nővére is menni fog vezetni, tehát senki nem lesz rajtunk kívül. Kis idő múlva megálltunk egy háznál, majd azt mondta, hogy itt is vagyunk. Egy nő ült a székben háttal, Martin köszönt neki, majd én is. Most akkor itthon van anyukája? Ahogy tűnődtem egy férfi is megjelent, elgondolkodtam, vajon mindenki benn van? De végül kiderült, hogy ők a szomszédok, a mellettük levő házat kell nézni. Huh, ez furán jött ki :DD .  Bementünk a kapun, Martin kihívta a kutyáját, valami irtó cuki volt (mármint a kutya). De nem annyira, mint az enyém :D . Játszottunk vele, bementünk, és akkor találkoztam először a nővérével. Szimpatikusnak tűnt. Rögtön bemutatkozott, beszélgettünk, és egyáltalán nem volt flegma. Ezúton elkönyveltem neki egy mezei piros pontot :) . Nagyjából negyed óra múlva viszont közölte, hogy mennie kell vezetni, tehát a ház tényleg üres lett, talán mások megijedtek volna, hiszen most jártam náluk először, nekem viszont egy pillanatig sem fordult meg semmi a fejemben.  Nem is feltételeztem, hogy képes lenne kihasználni a helyzetet, maximálisan bíztam benne, és nem is használta ki a bizalmamat és ez így volt rendjén. Bemutatta a hatalmas főzéstudományát (zacskós leves… ), megnézegettem a családi fotókat, aztán playstation-öztünk.  Bár kellett vagy negyed óra, mire rájöttem, hogy látok ki és megyek egyszerre, na és folyamat vesztettem is, de azért jól elvoltunk.  És gondolatban jól vállon veregettem magam, mikor nem utolsó lettem, csak utolsó előtti :)  . Már vagy fél órája játszottunk, mikor anyum felhívott: megmondtam neki, hogy még szeretnék Lillánál maradni, azt mondta, nem bánja. Ezek után közölnöm kellett, hogy túl sokáig nem maradhatok, de egy kicsit még esetleg. Kikapcsoltuk a játékot és inkább beszélgettünk. Hogy ebből hogy következett az, hogy meg tudtuk állapítani, hogy mindkettőnk gyengepontja a csikizés, magam sem tudom… A végén már egész sok mindent megtudtunk a másikról. Az ágyon ülve beszélgettünk, az órára néztem és kicsit elszomorodtam:
- Fél óra múlva indul a busz, mennem kell, nem szeretném lekésni, mert nagyon későn érnék haza-állapítottam meg az egyszerű, nyomasztó hírt, majd felálltam
- Kérlek, ne menj!- Rántott vissza Martin, szomorú fejet vágott, én pedig hiába próbáltam, nem voltam képes elmenni onnan.
De öt perc múlva csakugyan erőt vettem magamon és muszáj volt indulnom. Képes lettem volna még vagy 3 órát maradni, de nem tehettem. Az ő lakásuktól a mienkig mire hazaérek, nagyjából egy óra.
Kikísért a megállóba, megvárta a buszt. Felszálltam és még 5 perc sem telt bele, de már csörgött a telefonom.  De jó nekem, hogy ennyi ideig sem bírják ki nélkülem :) . Azt mondta hiányol és már tervezte, hogy mikor megyek legközelebb. Annyira aranyos volt, hogy nem lehetett nem elmosolyodni rajta.
Hullafáradt voltam, persze facebookon akkor is beszéltünk. Nem tudom hova tenni ezt a találkozást: több mint baráti, de kevesebb, mint szerelmi. Ki tudja? Mindenesetre jól éreztem magam és ez a lényeg. Persze, mikor anya megtudta (mert ugye valakinek mindig be kell, hogy kavarjon) totál kiakadt, hogy minden fiúban rossz szándék van, sülhetett volna balul is a dolog, hogy bízhattam benne… kissé lelombozott, de akkor sem érdekelt anya véleménye, mert tudom, hogy ő más :)