18.bejegyzés- Ugye nem megyek át depibe?

November 30.-a szombat van, holnap pedig vasárnap, ami annyit jelent, hogy meggyújtjuk az első adventi gyertyát arra várva, hogy mikor jön el karácsony, a szeretet ünnepe. Mit is jelent számomra a karácsony? Nos, szeretni az embereket többféleképp lehet. Van a család, amire mindig is számíthattunk, és van egy másik személy, akivel majd a jövőbeli, saját családunkat tervezzük meg. Ez egy 14 évesnél furán hangzik, de egy gimis lánynak is lehetnek ugyanolyan komoly érzései, mint egy felnőttnek, vagy ugyanolyan szívfájdalmai is. Apropó szívfájdalom: azt hittem a Hubás ügyön pikkpakk túlleszek, mert úgy tűnt, hogy nem lesz nehéz elfelejteni. Pedig, ha egy személlyel minden egyes nap találkozol, ránézel, érzed, hogy melletted van, nincs köztetek fél méter távolság sem, és mégsem szól hozzád, az nagyon kellemetlen tud lenni. Egyszerűen nem értem, hogy miért ilyen velem. Barátnőm szerint jogosan haragszik rám. De miért is? Nem hiszem, hogy bármi olyat tettem volna, amiért neki kéne haragudni. Fordítva viszont nagyon is igaz. Az után a bizonyos reményteli igenek utáni pofára esés, a délutáni bakker, még nem is írtam ennek a szerencsétlennek, gyors habizok neki valamit, hogy ne kelljen elmennem incidens után egy világ omlott össze bennem. Amikor válaszul azt írtam neki, hogy ugye semmi kedved nem volt eljönni?, és ő nem írt választ, pedig látta. Amikor mellette állok és nem szól hozzám. Mindig is én kerestem a társaságát, és egy röpke pillanatig sem esett le, hogyha nem megyek oda, az őt egyátalán nem fogja zavarni. 21 nap telt el azóta és egy szót sem váltottunk. Szinte össze vagyunk zárva, mégis úgy teszünk, mintha nem látnánk a másikat. Pedig nagyon is látjuk: pontosan ezért eléggé kínos tud lenni a dolog. Többször néztem rá, hátha mond valamit, amitől javulhatnának a dolgok. Vártam valamire: egy bocsánatkérésre, egy kedves pillatnásra, egy bíztató mosolyra, de csak a jó öreg: 'Na és mizu?' is megtette volna. Sejtettem, hogyha nem jövök be neki, akkor ez lesz a vége. De, hogy ennyire elfajul a helyzet azt nem gondoltam. Fogalmam sincs hány embernek mondhatta el az osztályban, hogy elhívtam moziba ő pedig jól lealázva átvágott, hagyott reménykedni, majd egy utolsó pillanatban 2 szóval lerendezte. De úgy érzem néhányan tudják ezt az osztályban. Ott van pl. Evelin, a hozzánk bukott csaj. Azon a bizonyos pénteki napon, amikor Huba nem ért rám, de rá igen, ő elmondta, hogy merre mennek, és kihangsúlyozta, hogy a múltkor is voltak és direkt kerülnek. Huba biztos beavatta. Ezt onnan is sejtem, hogy a kis ribi állandóan megaláz, amit ezelőtt nem tett meg. Egy szerencsétlen gyerekkel akart összehozni, közölte, hogy szükségem lenne a fésűre, amikor a 3 kapcsos melltartópántból 2 kikapcsolódott, közölte a mellettem álló csajnak, hogy kapcsolja mér ki teljesen (persze ez az öltözőben volt). Lesajnáló pillantások, és még a képembe is vigyorog. Mi baja van ennek? Nem értem. És magamat sem. Miért nem állok a sarkamra? Miért nem mondtam meg anno Hubának, hogy mennyire dühös vagyok rá? Lassan egy hónap telt el, már kezd feledésbe merülni, nem hozom fel. De akkor úgy éreztem, hogy a fájdalom egy kis idő múlva eltűnik. Tévedtem. Az idő múlásával egyre nagyobb lett, és egyre jobban fáj. Evelinnek sem szóltam vissza, pedig mindig a zsebemben volt a válasz, de nem mondtam ki. Miért nem? Félek? 
Tavaly, amikor adventkor meggyújtottuk az első adventi gyertyát, biztos voltam benne, hogy ilyenkor már lesz egy fiú az életemben, és hogy amikor szomorú leszek, vagy boldog, tudom, hogy hozzá mindig mehetek, mert ő megölel, megcsókol, és a fájdalom elillan. De a dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogy elterveztük. A szívem mindenki előtt nyitva áll, mégsem kell senkinek, mégis mindenki visszautasítja. Nem értem. Soha senkit nem akartam megbántani, nem érzem, hogy gonosz lennék az emberekkel. Én hiszek a karmában. Igyekszem egyre kedvesebb és kedvesebb lenni, de hol kapom ezt vissza? Nem hiszem, hogy ezt érdemlem. Na, de hogy legyen egy kis pozitívum is, legalább a suliba sikerült beilleszkedvem, és vannak igen jó barátnőim. Majd kialakul valami. Vagy nem. De egy darabig biztosan itthon, a saját családommal töltöm az ünnepeket. Ki tudja meddig? Talán jobb is nem tudni, lehet, a válasz igencsak kétségbe ejtene... :(
A bejegyzés végére íme egy boldog dal: bár egyszer így látnám a világot ;(