1.napom, első bejegyzésem- Tele az agyam!!

Nos, hogy is lehetne elkezdeni egy mindenki által látott naplót? Kedves naplóm, kedves blogom? Az túl unalmas, és amúgy is, minek szólitsak meg valamit, ami nem él? Ráadásul az, hogyan lehet kedves? Agyhasadás.. Úgy döntöttem, hogy mivel nem várhatom el egy élettelen dologtól, hogy megértsen, vagy csak szimplán olvasson, inkább a célközönséget, azaz titeket kéne megszólítanom. Szóval ez inkább ilyen helyzetjelentés lesz magamról. Tehát:
Üdv blogolvasók!
Mint a címből is láthatjátok, nem volt egy pihenős napom. Kezdve ott, hogy az éjszaka nem tudtam aludni az izgalomtól, és folytatva azza, hogy reggel 3/4 4-kor felkeltem valamire, és onnantól kezdve hiába próbáltam aludni, hát nem sikerült... Szóval elméletben 5:20-kor keltem, gyakorlatban pedig... Jajj, arról ne is beszéljünk, fájó emlék :(. Kiöltöztem, ahogy az elő van írva, örültem, hogy most éppen jól áll a hajam (virágot is tettem bele), arctisztítás, fogmosás, le a lépcsőn, uzsonnát berak, fel a lépcsőn egy kis szájfény, le a lépcsőn, majd fel, mert eszembe jutott, hogy elfelejtettem a nyakláncot és a fülbevalót, majd le. És innentől lent is maradtam. 6:05-kor a kerítés előtt álltam, és a szomszédlányt vártam, hogy együtt menjünk. Őszintén szólva, nem tartom teljesen százasnak a csajt, de mivel első nap nem akartam elkallódni, így vele mentem, és nem is volt olyan szörnyű. A buszmegállóhoz érve két volt osztálytársammal is találkoztam, és beszélgettünk. Sőt, igazából csak azt hajtogattuk, hogy fázunk, és nem akarunk suliba menni, de hát az majdnem ugyanaz, nem? :) Egyszer csak, a hatvanadik nyavajgásra megérkezett a busz, de egyszerre 2 is. Az egyik teljesen tele volt, szóval gyors átszálltunk a másikra. Nem mintha az nem lett volna tele... Teljesen tömve voltunk, el nem tudom képzelni, hogy a másik buszban mi lehetett. Konkrétan az emberek csak úgy tudtak leszállni, hogy az egyik gyerek mindig leszállt, és gyorsan visszament, mielőtt becsukódott az ajtó :D. Mikor a városba értünk, gyors átszálltunk a trolira és pillanatokon belül a suli elé értünk. Ott átcseréltem a szandálomat magassarkúra (aki képes így végigbuszozni, az valami Isten lehet), majd az ajtó elé tipegtem. Néhány osztálytársam volt ott, de mivel volt pár osztálytalálkozó a suli előtt, így nagyjából tudtam, hogy ki kicsoda. Azért beszélgetni még nem nagyon tudtunk, de kitartóan mondogattuk, hogy fázunk, mert ez legalább mindig közös téma volt. Az első óra előtt volt egy 5-10 perces köszöntő, majd bevonultunk a termekbe. A 4 osztályfőnöki óra sok mindent rejtett: bemutatkozások, adminisztrációk, házirend felolvasása és még sok minden. Az 5. órában angol felmérőt írtunk. Nos az a felmérő, szörnyű!! Az első feladatban szövegértés volt, majd kérdésekre kellett a megfelelő választ bekarikázni. Na igen, de már a szöveg fordítása sem volt valami felhős... Nos a  transportnak a departmenje give a látogatókat... Wtf? :D Az egészet be lehetett volna tippelni, erre vagy 15-20 percet erre fordítottam rá.. A kezdő csoportba fogok bekerülni nee :(. A háborodottságtól vezérelve, beviharzottam a menzára, majd bénáztam egy sort a lakcímkártyámmal, ugyanis azt egy gép alá kell rakni, ami elmondja, hogy "A" vagy "B" menüt kértünk. Ránéztem a mögöttem álló srácra, kérdezem hogy ez hogy működik? Mire válaszolhatott volna, a konyhás néni megmutatta. Pedig ez egy kilencedikesnek sem okozott gondot, dehát hozom a formámat. Leültem néhány osztálytárs mellé, majd a mögöttem álló srác is közénk ült. Nos, igen, amúgy ő is a 9.e-be jár, mint én. Szőkés haja, kék szeme, magassága, és vízilabdás mivoltja ellenére egyátalán nem vonzó. Egy kis (vagy nem is kicsi?) öcsibajússzal és bamba tekintettel rendelkezik. Viszont van valamije, ami sok helyes fiúnak nincs: barátkozóképessége. Attól függetlenül, hogy előtte egy szót sem váltottunk, az ebédlőben mégis jókat társalogtunk. Kiderült, hogy ő mindig is a nagyvárosban lakott, és ott is tanult általánosban is, szóval neki ez a fajta menzakaja nem volt újdonság. "Szóval ő Huba", raktároztam el a fejemben, és indultam is haza. Na, ekkor egy kisebb sokk következett: Merre van a haza? Amint a suliból kiléptem, azt sem tudtam mi merre hány méter. Egy nagyvárosban voltam, ahol minden épület egyforma volt. Mindenhol graffiti firkák és nagy panelházak, rengeteg sulis gyerek, mindenki határozottan ment, én pedig azt sem tudtam, hogy merre vagyok, nem még azt, hogy merre menyjek. Nem tudtam, hol vannak a helyi buszok, és azt sem, hogy merre van a troli. Nem tudtam, hogy melyik irányba induljak és, hogy hol vannak a megállók. A körülöttem levők határozott léptekkel suhantak végig az utcákon. Én bizonytalanul elindultam az egyik irányba, elindultam a zebrán, lassítva, meg-meg állva. Az autók meg jöttek- mentek, szóval kicsit bele kellett húznom. Aztán éreztem, hogy valami nem stimmel. Visszafordultam és másik irányba tartottam. Határozatlanul, kissé a kétségbeesés küszöbén. Egyszercsak észrevettem, hogy a híd a látóterületemben van. Annyi információm pedig volt a dologról, hogy a híd a város másik oldalába visz. Szóval pont ellentétesen kell menni. Miután ez a dolog is leesett nagy nehezen, sietve és magabiztosan indultam pont az ellenkező irányba, és elképzeltem, hogy ez a bénázásom kívülállóként mekkora poén lehet :D. Végül minden ismerős lett: a piros telefonfülke, a macskaköves út, egyszerűen minden. Hirtelen megjelent előttem egy helyi járatos busz, amin a központi buszmegálló utcája volt írva. Heuréka! Talán olyan hangosan sikított fel az agyam, hogy még az utcán is meghallották. Nem érdekelt, hogy más is mellettem van. Felrohantam a járműre, leültem, s a fejemet fogva nevettem magamon: Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? :D