33.bejegyzés-A szerelem néha egy életen át tart, de néha csak fáj...

December 1. hétfő, az elátkozott nap. Az egész hétfőm erről szólt tulajdonképpen. Rossz dolgozatok tömkelege, Lilla sem volt ma benn, és tudtam, hogy muszáj a dolgokat megbeszélnem Ádámmal, mert ez így nem állapot. Ennek tudatában viszont jóformán kicsináltam magam, teljesen magamba voltam zuhanva és azon agyaltam, hogyan is mondhatnám meg neki, hogy egyszerűen nem tudom őt úgy szeretni, mint régen. A tanórákon sem tudtam koncentrálni, ott is ezen kattogtam, minden egyes szünettel egyre közelebb kerültem a problémámhoz. Utolsó órám kémia volt, ahol nem tudtam eldönteni, hogy legyen már vége az órának vagy sem. Egyrészt, menekülni, húzni, halasztani a dolgokat mindig megnyugtatóbb és a hozzám hasonló nyuszi emberek kedvence, de túlesni néha jobb a dolgokon. Így amikor nagy nehezen kicsöngettek hatalmas nehézségek árán vonszoltam ki magam a suliból. Ádám már ott állt, boldogan, mit sem sejtve. Fogalma sem volt még akkor, hogy én miket fogok rázúdítani. És őszintén nem volt könnyű. Sőt, iszonyat nehéz volt. Inkább egész héten fizika, mint egy ilyen dolgot megbeszélni bárkivel is. Úgy döntöttem, nem kertelek, elmondtam neki mindent: hogy nem érzem azt a szikrát, hogy még mindig szeretném, talán túl sokat találkoztunk, vagy nem vagyunk egymáshoz valók. Azt mondta, látta rajtam, hogy valami nincs rendben, akkor csak azt nem értem, hogy miért nem szólt semmit? Miért nem érdekelte?
Nem tudtam pontosan megválaszolni, hogy mégis mi lehet vele a problémám, ami igencsak meglepett. Tényleg nem tudom, mi van, csak azt, hogy ez nem működik.  Sajnos nem tudom ugyanazt visszaadni, amit ő nekem. Mások vagyunk és mások a céljaink, más motivál minket és nem vagyunk képesek megérteni egymást. Mert csak magunk felé hajlunk.
Arra kértem, hogy adjon nekem időt, hogy ne találkozzunk egy darabig, mert nekem nagyon sok volt ez a folyamatos találkozás. Végül elmondta, hogy örül, hogy megismert és legalább mindketten tanultunk valamit (első kapcsolat neki is) és soha nem fog tudni rám haragudni, mert még mindig szeret. Fogalmam sincs, ezt mennyire mondta komolyan. De a dolog vége nagyon szakítás lett, mire hazaértem leszedte a közös képünket, és egyedülállóra váltott. A közös képek átka. A horror szembesítés a világgal, hogy szakítottunk. Na, érdemes volt közszemlére tenni…
Úgyhogy gyanús, hogy a szünetből szakítás lett. Sajnálom, hogy így alakult. De a dolgok sosem mentek köztünk jól. Sőt, már a legelső pillanattól kezdve egy hazugságon alapult az egész kapcsolatunk. Ádám már a megismerkedésünkről is annyit mesélt nekem, hogy már kezdettől fogva tudta, hogy én kellek neki. Majd egy viccelődés során egész véletlenül sikerült beletrafálnom, hogy jobb híján azért lettem én, mert unokatesómnak, akivel voltam barátja van és 18 éves… Hurrá. Azt hiszem ezt sem tudtam neki azóta sem megbocsátani. Aztán a többi kis apró hazugság után végül semmit sem tudtam neki elhinni és a bizalom egyáltalán nem alakult ki közöttünk. Bizalom nélkül egy kapcsolat halott. Ahogy a miénk is az lett. Ez az elején volt még a dolgoknak. És már az elején megbuktunk. Nem voltunk képesek az első akadályt túllépni. Innentől kezdve meg dőlt a dominó.
Nem mondom, hogy Ádám a hibás ezért a szakításért, de azt sem, hogy teljes mértékben én. Minden kapcsolatban 2 ember van, 2 fél, ezeket a problémákat ketten halmoztuk fel. És ha az elején se tudtuk megoldani, akkor nem is szerettük egymást igazán. Sajnálom, hogy így alakult, őt is sajnáltam, mikor összetörve láttam. De folytatni így, már semmi értelme nem lett volna.
Jelenlegi célom, hogy továbblépjek, és élvezzem az egyedüllétet kicsit. Önállónak lenni, talpra állni és egyedül boldogulni. Egyelőre nincs kedvem a kapcsolatokhoz. Talán, majd ha eljön a megfelelő személy… : )